Indul a nap, a nő siet.
Reggeli, smink, ruha, cipő.
Autóba ül, munkába érve
lepakol, köszön, a kávé már fő.
Teszi a dolgát. Gépel. Tanít.
Beszél. Intéz. oktat. Nevet.
És testében lassan, hangtalanul
egy érzés keres magának helyet.
Először halvány gondolat
ül mellé, a nő megfeszül.
Aztán vállára teszi a kezét
a tűz, s titokban a szívére ül.
Beszélnek hozzá, nem figyel.
Nevet, de már nagyon hamisan.
Szemébe kúszik egy férfi arca,
s mint űzött vad, a nő oly nyugtalan.
Izzad a kéz, a comb remeg.
Keres valamit, nincs helye.
Agyában végül lassan megpihen
mint biztos jel, a férfi neve.
Feszül a mellkas, feszít a szív,
percenként egyre többet dobban,
s vére az érben a névvel vív.
És a nő ekkor már biztos benne:
hogy nyugalmat csak akkor lelne,
ha a férfi lelke is megpihenne.
